Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
2010. április 20.
IX. évfolyam 4. szám.
Könyvajánló
Tartalom
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

1944. január 17.
Radnóti Miklós
NEM TUDHATOM...
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.

            Radnóti Miklós emlékére

Éjjelente nagy titokban
zöld petárdákat robbant a tavasz,
fehérrel, sárgával cifrázza a tájat
az élettől duzzadó, szertelen kamasz.
Hol van még a nyár vad hője,
bősz villámok és őrült záporok?
Békésen feszül a föld fölé a kék ég,
álmodni gyűlnek köré fázós csillagok.
Így van ez ma, így volt mindig,
„oly” korban is, amely megöletett.
Te csodáltad, hisz gyöngyös menedék volt
a makacsul újjáéledő természet.
Ígéret volt? Rút becsapás!
Nézd, újra vicsorog a sátánfogú múlt!
Káromkodj, szólj újra hozzánk, hogy megértsük,
értünk haltál, léted nem semmibe hullt!

2009. április


Glatz Oszkár: Hazafelé
Millei Ilona
Április
Csontokat dermesztő
hideg szelek fújnak
örvénylőn kavarog
a sokéves szemét
ahogy a templom terén
átbotorkálok…
odabenn Mária is
lehúnyja szemét
tán fáj neki nézni
mit művel a „népe”
az elfajzott szörnyű
búsmagyar
vaddisznó falkaként
röfögnek, acsarognak
vastag bőrt áthasít
a sárga agyar
fröcsög a nyál
és fröccsen a vér
testvér testvér ellen
uszul, harcra kél
lemállik a vékony
úri máz hamar…
bosszúra szomjazik
mindegy már, ki ellen
a zavart fejű, bornírt
felbőszült magyar.
- Most majd megmutassuk!
üvölti a  kórus
boldogan rántanának
Bowie-kést vagy Coltot
- Testvérek, induljunk!
És ha nincs más célunk,
hát verjünk szét legalább
egy putrit, szatócsboltot.
Kajuk Gyula
Új szelek fújnak...
Fürtökben szakad a hajnal,
gyöngyport perget a nap szeme,
tündér-álom szikrázik,
időlemez remeg égi üvegtálon,
s a lüktetés törött gömbjei
szétszóródnak a világon.

Reccsen a kétség omladéka,
szakadékba zárul az ég fedele,
neved csorog utamon,
biceg a hideglelős parancs.
Kopár árnyékom lassú folyam,
s az áldozat ösvényén hiába fénylik
mélybe nyújtózó gondolatom.

Tenyeremen nyújtom éveimet,
gyötrődésbe csavarodik a fölény,
s míg rügyeimben duzzad a hatalom,
sugaramba cseppen a holtomiglan.
Titkod őrzöm forró alkonyatban,
s a csend láthatatlan tornya
lassan beledől vibráló napjaimba.
Csontos Márta
Sejtelmek
Azt gondolom, hogy minden ember tudja, mi a bőrduda. A bőrduda népszerűségét önzetlen előnyeivel nyerte el. Szinte minden őskeresztény csoportosulás vagy hitetlen pásztornép ismeri. Változatai kelettől nyugatig, északról délre megtalálhatók. Hiába az egész Kolumbusz rejtély, az aztékok s a mayák is ismerték. Az ausztrál őslakók is rendelkeznek egy változatával. Nincsen hír az eszköz ötletének importjáról. Hangja igen kedves a fülnek szabadban, sátorban, de barlangba is. Temetőben és csatarendbe álláskor hátborzongató.
Ha szép sorjában veszed, akkor az egysípú hólyagos furulyától eljutsz a hordozható orgonához.
Szerintem, mind bőrduda az összes, már ami hangszer, amivel a bibliai Ábel is vigadhatott-búsult.
Mi kell még? Készítsünk hát mi is egyet.
                                                                Tovább>>>
                                                                   
Avagy szerény, némileg hiányos recept dudakészítéshez:
Ismét egy új tavaszt megértem.
Talán nyárig is kibírom.
Persze, hogy élek, az nem érdem,
hanem isteni irgalom.

Másrészt azt még senki sem tudja,
hogy mit hoz nekünk ez a nyár.
Béke lesz-e, vagy hadak útja?
Vagy reng a föld, elönt az ár?

Még nagy katasztrófák jöhetnek,
s hála az égi kegyelemnek,
én annál tovább szenvedek.

Bizony, nagy böjtje lehet annak,
ha Isten engem meghagy magnak -
míg más már ma a mennybe megy.


Mándy Gábor
Tavaszi szonett
Búg a galamb: bíztat a hang,
de még félénk a fény,
s álmos-meleg kis csend-szemek
a felhő peremén.

Búg a galamb: tavasz-harang,
s az égi vízbe dob
éber jelet, s bár megremeg,  -
hallgat, mi hallgatott.

Titkod, tavasz, még itt maraszt,
s galambod búg, tovább,
kékül az ég, s nézik vizét
a fáradt földi fák.

Búg a galamb: meneszt a hang,
fájón szívig szalad
kék égi dalt, amit akart,
el nem ért pillanat.

Minden tükör eltündököl.
Szomorú még a fény.
Búsítja tán bohóc talány
a Nincsen ujjhegyén...

Ó, te, szívünk! Miért hiszünk
örömnek bánatot,
ha búgsz, galamb, s ígér a hang
újra, mely elhagyott?

Búg a galamb: búgja a van-t,
kéket, zöldet, napot,
s bár nem hiszem: hallja szívem,
mint szól, mi hallgatott.
Lelkes Miklós
Galambbúgás
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Glatz Oszkár
festőművész
Gizi kávézójába egyszer bejött egy cigány, egy néger meg egy kínai. Mindhárman meghajoltak a bejáratnál, és nagy szemekkel tekintettek Gizire. Az arcuk se rezdült, csak tekintettek. De annyira szép volt a szemük, hogy Gizi egy pillanatra úgy érezte, valamelyikbe belezuhan, ezért meg se mozdult. De aztán rájött, hogy ezek, szegények tulajdonképpen helyet akarnak, és nyilván úgy, hogy ő jelölje ki. Intett az egyik asztal felé, és a három ember szépen le is ült. Gizi kiment a pult mögül és illedelmesen megkérdezte, mivel szolgálhat. Forrásvizet kértek. Mást nem? Nem, mi nem élünk mással, mondta a kínai hibátlan magyarsággal.
Hanem, mondta a fekete ember, hozhatna nekünk egy kis edényt, amiben vízzel illethetnénk a kezünket, vagy legalább az ujjainkat.
Nafene, rikkantott egy Balta nevű huszárfestő, az egyetlen vendég, aki a rikkantásairól volt híres, és amúgy háttal ült nekik:
                                                              Tovább>>>
Andrassew Iván
A három
                   (Lao Ce könyvébe)

A folyó lábam lemossa.
A szél tüdőm kiöblíti.
A nap szemem fényesíti.
A rét szívem takargatja.

Mitől sáros fürge lábam?
Mitől fullad büszke mellem?
Mitől tompul sas látásom?
Mitől reszket elszánt szívem?

Ember és pénz, mi bemocskol!
Ember és pénz, mi kifullaszt!
Ember és pénz tart homályban!
Ember és pénz fagyos, mint jég!
Lehoczki Károly
Ember és pénz
Eladó, minden eladó:
eszme, rögeszme, hit, cinizmus,
kordé, bicikli, bárka, kisbusz,
lógombóc és üveggolyó -
eladó, minden eladó.
Eladó, minden eladó:
a meggyvörös, az enciánkék,
a tűz, a víz, a fény, az árnyék,
delnő, kamaszlány és lotyó -
eladó, minden eladó.
Eladó, minden eladó:
a múlt s a pillanatnyi helyzet,
a közösség, a nép, a nemzet,
megannyi Föld- és Mars-lakó -
eladó, minden eladó.
Eladó, minden eladó:
a Hét krajcár, a Bánk, a Toldi,
Júlia, Lilla, Léda, Fanni,
Szózat, Rákóczi-induló -
eladó, minden eladó.
Eladó, minden eladó.
Forog az árú körbe-körbe,
csobog a bor, sül az ökör - de
nincs több vevö, mint eladó.
És ez azért vigasztaló.
(1980)

Baranyi Ferenc
MEFISZTÓTÁGAS
Voltam gyermek, sovány vajon.
Nőttem, – s lettem nagyobb, vajon?
Nem számolom, adom-kapom,
Rímet loptam, – vagyont hagyom.

Lovam elvan vadabrakon,
Alatta nincs alomhalom,
Hátára nyűtt zakóm rakom,
Felnyergelem, megnyargalom.

Feltörte a marja farom,
Farkas falka marja karom,
Vadmacska fúj, festett karom
Karmol, bőrit nem akarom.

Hiába ül varjú karón,
Zsákom őrzi útravalóm.
Agyam forog kerékagyon,
Magam csapom gutám agyon.

Örvények a malomtavon,
Bóklászó pók padlón, falon,
Marhacsorda, vagon barom,
Fagylaltom csak nyalom-falom.

Titkon koptat motorkorom,
Fogytán borom, őszül korom.
Csöndet suttog halkan dalom,
Sok volt már a sokadalom.

Agyő szalon, galopp-szlalom,
Volt sóhajom, sok víg jajom,
Fény hív, kopog hegyoldalon,
Ablakomon, betonfalon.

Csizmámat a padon hagyom,
Mezítláb a fagyon, havon,
Gondom – ha vón – vagyon fagyon,
Korondi tál, – halom vagyon.

Madárzsoltárt dalol napom,
Alkonylehelet arcomon,
Érzem, s talán már túlról hallgatom,
Húsvétharang szól hajnalon.



Jeney András
Leltárzsoltár
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az õszi szél köztük vigyázva botlott.
A hûvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan elõbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, mirõl álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
elõkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnõtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnõttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fõvel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensõmbõl vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

           1935. november 21.
A Hang kiáltott,
S erejétől megremegett a Föld.
Részének rojtos szélei
Alámerültek az óceánba,
Városok, kapaszkodó kezek
Mentőövekről lehántva,
Ég felé nyúltak.
Jéghegyek indultak el
Délről- Északnak,
Hadat üzenve hadnak, kik
Könyörtelenül szemben álltak,
Összecsaptak!
A végét kell megérni a napnak,
Hol a sötétség őrülete után
Vége lesz minden halálnak,
S harsonák harsonáznak a
                    nagy Tavasznak!
Bodó Csiba Gizella
Rengés
Új ezred köszönt!
Nem stoppoljuk a zoknit
a szemét elönt.
Most köd borul a kerti fákra.
Csak tetszhalottak. Tavaszt várva
alszanak békén,  mit se sejtve.
Valahol csattog  már a fejsze,
s hallik a fűrész sikolya.
Halotti ágy e nyoszolya.

Te csak gondolj a szép tavaszra!
Az álmainkat behavazta
a felejtés s a tél varázsa,
de majd kikel ezer parázna
növény a földből s  lángrakap,
mikor szerelmet súg a Nap.

Hunyd le szemed s a rózsaillat,
amely számunkra  rég elillant,
körülfon újra, érzed? Érzem...
Nincs többé tél, a fénybe értem.
Álmodd, hogy megfogod kezem,
ha elhiszed, én elhiszem.
Kamarás Klára
Télvégi álom
T. Ágoston László
Nagyanyám lángosa
Nézegetem a sarki lángossütő hatalmas táblára pingált napi ajánlatát. Tulajdonképpen nem is vagyok éhes, csak úgy unaloműzőként böngészgetem az előttem álló étlapot. Kóstolgatom, forgatom a számban az ízeket, hogyha netán mégis egyszer rászánnám magam, melyikbe harapnék legszívesebben. A burgonyás? Nem rossz. Finom, puha a tésztája, itt – ott felfújta az olaj sütés közben. A közepe papírvékonyra sült, szinte csörög az ember foga alatt. A káposztás? Érdekes íze van. Mit érdekes? Finom. Talán még egy csipetnyi sót bele... Borsot? Azt is lehet, de akkor annak már ízes a neve. Így sorjáznak végig; a nevük a táblán, az ízük a nyelvem alatt. Hmm... Már számolni se győzöm, hányan vannak, de akárhányan lennének is, egy mindig hiányozna közülük. A legszebb, a legjobb, a legízesebb; gyermekkorom egyik nagy élménye: nagyanyám tejfölös lángosa.
                                                               Tovább>>>
Üres űrben nincsen fény
Üres világban nincs kenyér
Üres búzán nincs Krisztusarc
Harc nélkül nincs hadisarc
Üres országban nincs haza
Bojtárnak nincsen ostora
Üres házban üres falak
Ajtókon nehéz zárt lakat
Üres szívekben nincs vigasz
Üres szavakban nincs igaz
Üres testben üres a lélek
-    Üres űrből indul az élet
Világ megtelik kenyérrel
Megtelnek házak és falak
Ajtókról hullik a lakat
Suhog a bojtár ostora
Eltűnik minden mostoha
Szavakban búvik majd panasz
Panaszra mindig lesz vigasz
Testbe a lélek visszatér
Lélekben hit lesz és remény
Kezdődik majd újra a harc
Vigyázza Ember-Krisztusarc

Buda Ferencnek
Szenti Ferenc
Az elmúlásról
         Gömöri Pityu emlékezetére 

Bármink van, s bármit is reménylünk,
azt mind itt kell hagynunk az Úrban, –
fényelhet szemünk szép azúrban;
hosszabban kell halnunk, mint éltünk.

Másokra száll mindaz, mik voltunk,
S mintha soha nem lettünk volna,
a harangok nem értünk szólnak,
jeleznek múlt időt: voltunk.

Kiszakadt lelkünk az ördögé –
vagy egy angyal szívébe röppen.
A test csúf múlásra hagyva,

az addigi sok édességből
kifosztva örökre. – De zölden
virul tovább a sírok hantja.
To the memory of Ted Hughes

Lelapul a lánymacska a gerjedelemtől, lapockái
agresszív megfeszülését
közli a nézővel. Édesen gügyögve
őrjöng, azaz a hangja
ekképp is félreérthető.
Miákolása szirupot
von ki a természetből, s a szőnyegre okádja.
Így is otthonos a neoegzotikus
mintákon. Beléjük simul.

Már bölcs a néző, régen kitudta,
merről fúj. És hány hét a világ.
E szőnyegmarcangoló ábrában is kiveszi szeme
az élet csavaros egyneműségét.

Tudja a választ. Találós kérdés
kapar, nyújtózik előtte, s tudja ő:
ő maga a válasz, viszont
még élete sem lehet a tét.
Feldomborított hátsófelével a rejtvényfeladó
tőle ugyan mit se vár.
Csak teljesíteni vágyik, meg teljesülni.
„Üdvözülni, üdvözíteni” — így szitkozódna
a néző. De mit beszéljen? Kihez, mihez
szóljon hozzá, aki, ami biztosan
csak ott kapar a szőnyegen? S majd épp az ő
álszent szégyenkezése
segít itt valakin, valamin.
Míg a szőnyeg
egy másik mintáján álldogál, élete
sem lehet... élete is
csak odavetett okozat.



Bárdos László
Macskarejtvény
Kő-Szabó Imre
Kupec, kofavilág
Mihály bátyám lehorgasztott fejjel ült a szobában az asztal mellett. Mindenki láthatta, akinek egy picike szeme is van, hogy most mérges. Valahogy kudarcot vallott. Elszámította magát a reggeli újfalui piacon. Régen a kupecség, már, mint a lókupecség, jól ment, mindig sikeres volt, de most a tyúkos kofaság, az nem neki való. Mert ugye, ha belegondol, fiatalon úgy adta, vette a lovakat, ahogy csak akarta. Nem volt semmi akadály előtte, jó volt a beszélőkéje, az italt sem vetette meg, bírta is. Egy jó üzlet után hamar húzta a kocsmában a cigány a nótáját, de ha megbántották, a bicska is kinyílt a kezében. Többször összeverekedett a kakaskodó legényekkel, de bátorságért ő sem szaladt a szomszédba. Igaz, néha ő húzta a rövidebbet, ilyenkor szótlanul elkullogott, nyalogatta sebeit, de ha felépült, volt hadd el hadd! A lovak terén jó gazdának tartották. Volt két pár lova, az egyik pár deres, a másik pár szürke volt.
                                                              Tovább>>>
ecsetjén kaktuszok testét festegeti
szemedbe a fáradt csendet
a sivatag rozsdavörös és tompazöld
géz-foszlányú ruhájában fújó langyos szél
mozdulatlan apacs - ki elszökött az exponált jelentől-
várt valamit
valami jeladást amitől feléledhet
testében éji sötétség fantomképe  - érzem -
és azt a sóhajt a hosszan rezgőt
arcába a hallgatás bujt
és már nem várja a csodát


Demter Zsolt
Képkeret
G. Ferenczy Hanna
A FILOZÓFUS KECSKE
Kecske állt a cölöphöz kötözve
körülötte fű, fa, útszéli virág -
nyájasan kéklett az égbolt felette,
míg feléje bókolt a vadrózsa ág.

Oly csodás volt minden szirom rajta
még sohasem látott, gyengéd rózsaszín,
ringatta őt a szél, a kedves dajka -
és pillangók hintáztak a gallyain.

- Szép vagy élet - sóhajtott a kecske,
és a nagy gyönyörtől majd elolvadott,
s mert modern volt, a giccset nem szerette
a káposztáskertre már nem áhított.

- Tele vagy élet, millió csodával
bölcs ábrázattal egyre ezt mekegte,
és azután még sóhajtott egy mélyet -
s a rózsabokrot tövéig legelte.
       Nem a szívemet takarja majd szelíd mosolya

félek: fogom-e még hallani egyre halkuló sóhajod
mert tizenkét napja már csak a telefon susog helyetted
az is csak akkor ha én hívlak fel te egyszer sem kerestél…
félek: fogom-e még látni egykor ragyogó arcod
vagy költözöm valami titokzatos égi tájra
hol nem találnak rám a nappalok éjjelek
félek: átölelhetlek-e még szorongás bűntudat nélkül
megtanulod-e hogyan kell megbocsátani szeretni
félek: gyűlölnöd könnyebb leszoknod róla
nehezebb és visszavonhatatlanabb mint bármely élvezetről italról kávéról cigarettáról drogról…
félek: a bárányok közé farkas somfordált
a búza közé konkoly gyom bogáncs
félek: „a köldökig érő pipacs-tengerben gázolva”
már meg sem próbálok átjutni szerelmedért
mit régebben naponta megtettem volna
mert kiszáradni látszik medre durva kövek olcsó kavicsok horzsolnák véresre mezítelen talpaim
félek: kereszten fogom végezni fejjel lefelé
mint Péter apostol önként fogom kérni józanul
tisztán félelem nélkül nyakamban Mária a medálon
nem a szívemet takarja majd szelíd mosolya
hanem nyugodt égtiszta megbékélt szent homlokom
                                                                                Balassagyarmat, 2003. január 21.
Hallod a csendet? A csendet,
mi kívül hagy minden hangszilánkot,
órára von bűvös csend-palástot,
s azt sem hallani, hogy a mutató
útját ketyegi lejáró rugó.
Hallod-e? Hallod-e a csended?
Mit belső nyugalmad teremtett,
s kizár minden nyugtalan hangot,
mi eddig felajzott, megriasztott,
s belül énekel, dalol a nyugalom,
mi hol alt, hol szoprán, hol bariton.
Fölös izgalom nem feszenget.
Hallod már? Hallod-e a csendet?

APÁM, MÚLÁSOD ÉPÍTI HALÁLOM.
Minden szavad magaddal vinni késztet.
Tiltásod: sebek. Nyíló lüktetésed:
csókod íze leng minden harapáson.
Gyűlöletem növényét nőni látom,
karom, torkom, hajam sercegve égnek
gyökéréhségű szirmos szenvedések
indáin, mely zöldellő pusztulásom.
Nincs jog, mi más romlásán élni ringat,
nem szeretet, ha sebből él sebezve,
el kell hagyni élő halottainkat,
hogy ne legyen okunk a gyűlöletre,
míg magunk mostanjára van hitel,
míg van, s míg nem bennünket hagynak el.

Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Koszorúba fontad a kozmosz dalát.
Szokásból maradt szokatlan számodra
a harmadnapra látott, árva kanál.

Tudtad, láttad, hogy a korod mohó,
sokszor boldogan hajol túlzásokra,
akár kamasz a csúfolódásokra,
hogy parány, halandó, dacból bohó.

Utolsó rovás a számadásban.
Vásott fogaddal magadba haraptál,
majd száraz gally mód darabra hasadtál
a tolatómozdony kattogásban.

Utódok gyatra balzsama borúdra,
hogy tábládat a falakra rakják,
aztán rád aggatják a koszorúkat.

Sárközi László
József Attilához
Már egyre több eget szorongat
a vékony lomb, s a szürkület
nyálazta törzsre ült a görcsös
árnyakká testesült hideg.

Majd szél támad s gödrök vizében
kegyetlen arcát megmutatja,
s az elsimult tükörre szépen
rászáll a csillagok nyugalma.

Az út két oldalán felálltak,
gyökereik szántotta parton,
a fák. Kifent ágak vigyáznak,
hogy minden ugyanígy maradjon.

E tájban nem vagyok, csak értem,
a fásult égen lóg kabátom,
megóv az is, mint hasztalan,
de eladható szabadságom.
Baka István
Már egyre több eget
Laza kócbabákat
száz madzagon rángat
görcsbe meredt testtel
(a) marionettmester.

Egyszerre sokezret -
s ez még csak a kezdet!
A bábuk szaporák,
madzaguk ezer ág!

Egy-egy ujjra ezer.
Aztán már százezer!
Amennyit nem restell
(a) marionettmester.

Sok bábu úgy táncol
cukorspárga láncon,
ahogy irányítják
rángatózó útját.

Boldogok is végül,
hiszen mester nélkül
- csúfjára világnak -
magukba rogynának.

De nem tart sokáig:
ideig-óráig,
s felbukik majd egyszer
(a) marionettmester.
Köves József
A marionettmester
Örömtelen
napokon
gyakran kapom
magam mosolyon,
ösztönösen
húzódik,
önként, lazán
fülemig a szám,
akkor is, ha
bús vagyok,
s közérzetem
szalonképtelen.
Nem azért, mert
a mosoly
olcsóbb recept,
mint a gyógyszerek,
nem azért, mert
a mosoly
olyan bájos,
mosolyragályos,
csak azért, mert
a mosoly
kisördöge
bennem él örökre.
Péter Erika
Mindörökké mosoly
                      Regény részlet. 

Magyarits-villa a város szélén állt, a Svábhegy oldalában, háromszintes, ősparkos, pavilonos kivitelben. A pavilont behangosították, tavasztól őszig, kényelmes párnákon ücsörögtek a pavilonban, Lujcsi, a mindenes gördülő asztalkán mindenféle finomságokat szolgált fel és a lemezjátszóról a világ legjobb énekesei voltak hallhatóak.
Hamarosan lányok is kerültek, hogyne kerültek volna, Frigyes állandóan ajándékozott. Parfümöt, csokoládét, lemezt. Bőkezű házigazdának mutatkozott. Városszerte híre ment, hogy esténként a Magyarits-villa pavilonjában zenét lehet hallgatni, csodás vacsorát adnak. A medencében vidám fröcskölős partikat tartottak, monokinis lányok ugrándoztak jóképű fiatalemberekkel, előfordult, hogy egy-egy színésznőcske is felbukkant köztük.
                                                            Tovább>>>
Lépteid muzsikaszavára megrezzen szívem,
e sugár illette tó,
s arcod vonalaiban, szent hieroglifaként,
távoli kultúrák üzenete világol:

Hajad Egyiptom éjszakája,
szemed bizánci láng
s drágakő Föníciából.

Karod mozdulataiban
katedrálisok gótikus íve
pillant reám.
Hangod az istent hordó India
esti dallamát sodorja.

Nemzedékek szövőszékein hány fajta szőtte
sejtjeid testöltözetét,
Altáj-hegyi hókoszorú
– hajnalfénnyel – szád ékszerén.

Így nézlek – a tovasuhanó látomást –,
s tudom: az eljövendő századok szerelme
Téged ismétel mindörökké.

[1960–1962]


Átveszi szívverésemet az ágy,
átveszi lélegzésemet a papír,
megdöbbenve leng,
a bizonytalanság képein át.
Bolond áprilisi szél
virágszirmokat sodor,
és az útszél, melyen járok,
hová tettek, rózsaszín,
én meg rajtuk taposok.

               IV.

Midőn a kiskapun kilépek,
házamban nem marad nyom.
A kora hajnal meg se döbben,
de mind szélesebb körökben
gyűrűz a nappal,
egyre dühödtebb kvantumokkal
bombáz a nyár.

Expresszvonat vár.
Elindul vélem hosszan, puhán,
meg-megdöccen a váltón, modulál
a súlyos dallam.
Halálom megtagadtam,
villamos létezésben leledzem,
futok fél országon át,
fél arcomat kell megkeresnem.

             V.

Fél ország fölött feszült szerelme.
Benne testesült hatalmam, élni-ország;
Lángok mardossák horizontját,
serceg, lökődik minden csillaga.
Világon túli éjszaka
hull fénytelen szememre,
s bennem felszáll a deltaszárnyú gép,
sikoly szakad a fémtorokból,
csillagkoromban fuldokolva
visít, visít az ég a fájdalomtól.

Hádész, üzenj!
A Kraszna árad,
megannyi szenny
lomha folyamát tereli medre,
ezernyi árnyék suhan benne,
minden fény kihunyt a híd fölött.
Hádész úr, nyiss örvényt!
Jövök.
Varga Tibor
Új Orfeusz
Vihar Béla
A tovatűnő Szépséghez
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül,
az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn.
Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.
                                                                                                                                   
                                                                                                                                        Dr. Bárdos László                                                                                                                                           irodalomtörténész

Jankovich Ferenc
1907-1971
Táncoló öreg

Táncolnál, öregem,
s öklöd, vállad lehúz,
alkonyos szemeden
még a kedv is borús.
Mérges mosolyodban
még legény vagy talán:
de öreg karodban
elalszik a leány.

Minő tréfa is ez?
— tréfa is, bánat is —
hét határban hires
legény voltál te is:
boldog nő! ki tudott
szóba állni veled:
most meg a kicsapott
ökröket tereled.

Elfordult már tőled
a sok asszonyi nő,
el ám, mert fölötted
elfordult az idő. —
Ám a lányt szeretnéd,
s ha szeretne, írós
vajjal kenegetnéd, —
úgy-e, öreg tinós?

1936
Éjféli döbbenet

Ó szép fényük a csillagoknak,
mikor merően ránk ragyognak,
szomorúsággal telve, hosszan
pillantó szemmel, elhagyottan
vergődve, mint az éles ágak
tövisére szórt bogárhátak.

Míg néma fájdalmuk szünetlen
csordulása szivedre retten:
belátod, tüskevár az ég is
a sors mögötte konok gébics
a sors csak őrt áll mozdulatlan —
és veszni indul, aki rokkan.

Törj hát előre, fedd el arcod,
ember, ne nézd a tulsó partot,
ne nézz a vérző csillagokra,
sorsod konok, sovár:
felszúr kegyetlen csipkebokra
s kimúlsz, mint egy bogár.

1937


De profundis
    Babits Mihálynak

Napom sötétje fölszakad,
a lelkem is beléremeg,
midőn fülembe zsonganak
a régi jámbor énekek.

A gyertyák lángja sustorog,
hajukról vastag füst csorog,
papunk befordul, nem beszél —
felzúg az ének, mint a szél.

Felzúg az ének, elragad,
a régi láz magasba lök —
Ó, ki kötött rám szárnyakat,
ki torkig mélybe merülök?

Nem bánom földi éltemet,
az életet, mely eltemet —
s talán, ha holnap meghalok,
sokan úgy lesznek boldogok…

Mert jajgat, kit e szörnyeteg-
szülő kor vad keblére ránt —
de hallgat az már, akinek
szivére csapkod a magány.

Ki mint a ma a tegnapot,
úgy hordozza a bánatot —
s minden nap meg kell halnia:
igy nyúlik élte fonala…

Bánkódtam én már, hej, sokat,
dobált a földi cifra láz —
s nem űztem el a bánatot,
mert arra nincs vigasztalás.

Kergettem földi képeket
és hittem, mondtam szépeket,
sebemre flastrom volt a rím —
elmondják ezt is verseim.

De már szivembe ért az ón,
megméretett a nagy talány.
Hallgatok róla sápadón,
mint gyermekéről a leány,

Kit láza titkon el s elönt,
de egyszer harcba, vérbe dönt:
s világra jő a balga frigy —
akkor már mindegy, jobb is így…

Még egyszer kell dalolni majd —
s akkor már mindegy, rám mi vár.
Halálos, harci hattyúdalt
nemzett szívembe a Halál.

Mint visszaszálló vallomást,
mint legutolsó lobbanást,
világra vetlek még dalom,
s többé nem lesz mit mondanom.

Bár volnék néma, mint a kő —
vagy ébrednék fel hirtelen —
megénekelném, hogy minő
rossz álom voltál, életem.

Hogy megcsalt minden gondolat,
hogy nincs igazság ég alatt,
hogy mint a markomban a hó,
álmomból annyi a való.

Hogy csak a múzsa volt velem,
s ha néha-néha isteni
súgásra hajtottam fejem:
lantom nem akart zengeni.

És voltam olyan elhagyott,
hogy a Múzsám is elhagyott.
Álltam a város piacán:
és még a légy sem szállt reám.

S ha holnap zeng a Háború
— immár határunkon borong —
s elém sétál a tárt karú
Halál, — pusztulván Nép s a Hon:

Megyek meghalni fényesen,
feldúlt velőkkel, véresen,
kirántott karddal, hangtalan —
mint már e földön annyian.

Ki öl meg engem? — Oh, Uram,
kardommal kit ölök meg én?...
Nem kérdezem, hol lesz sírom?
akárhol is lesz: az enyém.

Ó, add meg Uram, jussomat —
Be jó is volna sorsomat
ledobni, mint az ingemet! —
Isten megáldjon engemet.

1938

A nyugtalanhoz

Oly rezzenékeny vagy, mint egy galamb,
minden szavamra fölrepülsz. —
Ijedt kezemben megnémul a lant,
amint a messzeségbe tűnsz…

Vigyázz, heved lesújt majd, nyugtalant. —
Szorongva nézlek, szótlanul:
elhűlő ajkkal várom itt alant,
hogy két karomba visszahullj.

1939

Szörnyeteg

Ha jön a dúl-fúl szörnyeteg,
zizeg, didereg az üveg,
mint a pókhálóban a légy-szárny;
hangjában kín és gyűlölet,
áttetsző csontos dac vacog
míg őrülten kavarog fény s árny
és repednek az ablakok.

Egy szörnyű pók hangjaiból
hálót rezg a világ fölé,
vezérli őtet szörnyű éh,
mint szárnyával milljó szúnyog
paskolnak a kis ablakok —
vonz-ránt a rémület felé…

Így jár pillanat-szálakon
fölöttünk a történelem,
mint ezer szemű szörnyeteg:
egyik szeme a vak jelen,
a többi lehúnyt és hideg;

Így jár hozzánk a szörnyeteg,
nyitogatva ezer szemét
majd távolabb majd közelébb,
körötte rajzik a világ. —

És mindent pókhasába rág.
És mindent pókhasába rág.

1942

Serkenj fel

Serkenj fel, kegyes nép,
mosolyog a hajnal, —
nehéz álmaidból
serkenj víg mosollyal!

Sej, hányd el, sej, vesd el
százados batyudat,
mutasd a világnak,
a te szép arcodat.

Mutasd meg híredet,
mutasd meg nevedet,
mutasd a világnak
munkás két kezedet.

Víg akaratodat,
jó hamar kedvedet, —
Serkenj föl, kegyes nép,
az Isten teveled.

Az Isten teveled:
mert tiéd az ország,
tiéd a hatalom,
tiéd a szabadság.

Amennyi könnycsepp volt
magyar nép szemébe:
annyi áldás szálljon
magyar nép fejére!

Amennyi csillag van
az ég tetejébe:
annyi áldás szálljon
magyar nép fejére.

Serkenj fel, kegyes nép,
mosolyog a hajnal, —
nehéz álmaidból
serkenj víg mosollyal!

1945
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Sej a mi lobogónkat

Sej a mi lobogónkat
fényes szelek fújják,
sej az van arra írva:
Éljen a szabadság.

Sej szellők, fényes szellők,
fújjátok, fújjátok —
holnapra megforgatjuk
az egész világot.

19?? [1946? 1947?]


A csillag

Barnán forgott az űr, lomposan
az éj mögül, hol eltűntek sokan
zuhanó, pörnye csillagul —
barnán forgott az űr és józanul.

E tátó, e testetlen szörnyeteg,
mely elnyel és szül évezredeket,
barnán forgott az űr, ez öntudat
aluli szörny (mely mindenen túlad),

Barnán forgott az űr… S a képzelet
kibontva fényes szárnyát mindenek felett:
mindenható úrként a semmiben,
mégegyszer fölemelte alélt szivem.

Mégegyszer fölemelte alélt szivem
és megragyogtatá a Semmiben, —
hogy szemetekbe gyújtsa ti vakok,
árva pörnye-lelkek, hogy lássatok!

Mert értetek izzódik csak szivem!
Dőljetek hát keblemre szeliden,
és hozzám dőljön minden elesett, —
csúcsaimra fölszedlek bennetek[.]

S jertek velem, velem forogjatok,
szívem körül megbékélt csillagok, —
Óh, mert e szív, míg világ a világ:
lángolva ég a tátó űrön át.

1948

1956 május

Miért? Ha rossz vezérek
zúgnak — az eszme téved?

Miért? Ha rossz a pásztor:
elszakadjam a nyájtól?

Miért? Ha tettek tűzbe:
ugorjam rögtön vízbe?

Miért? Ha engem vernek,
én is ártatlant verjek?

Miért? Ha nincsen búza,
már hallgasson a Múzsa?

S talán ha volna búza,
jobban szólna a Múzsa?

Miért? Ha dúl a gazság:
már meghalt az igazság?

S talán ha bőg a vadság:
már sohsem lesz szabadság?

Istenem, szítsd erőmet:
maradnom iránytűnek!

Fogytáig végerőmnek
küzdőnek és merőnek!

Kezem, ha fölemeltem:
féluton le ne ejtsem!

De víjjak toll-szegezve:
ha hív a nép: az eszme!

A verseket az alábbi kiadásból, betűhíven közöljük:
Jankovich Ferenc: Összegyűjtött versek,
Bp., 1959, Magvető Könyvkiadó,
.Az alanti szerző nevére kattintva az előző számokban közölt gazdag válogatás olvasható.
Költő Nagy Imre, Balázs Béla, Oláh Gábor, Kaffka Margit, Rozványi Vilmos, Keszthelyi Zoltán,  
Nadányi Zoltán, Bárd Miklós, Hollós Korvin Lajos, Fodor József, Gellért Oszkár,
  Marconnay Tibor, Simon István, Rab Zsuzsa, Jókai Mór, Vihar Béla, Lányi Sarolta, Lévai József,                  Kis Ferenc, Komjáth Aladár, Kún József, Ladányi Mihály, Kerényi Grácia,
Czóbel Minka, Szépkúti Miklós, Kemény Simon, Pásztor Béla, Farkas Imre, Rózsa Imre
Szabó Lőrinc
A nyugodt csoda

Tudom, semmi, de semmi közötök
hozzám, butuska tücskök a fű között,
mégis jólesik azt képzelni, hogy
mikor, így este, ablakot nyitok,
nekem üzentek, sok hű kis barát,
lelkendezve, hogy csak szép a világ -
és hogy amiként szobámba a rét
vigasznak lengeti be fűszerét,
a hömpölygő, meleg szénaszagot
s benne az ezer szikra csillagot
s a parázs holdat, ti is úgy külditek,
olyan lélekkel, köszöntésetek,
úgy építitek, hangokból, puha
zenéből, ide, az ágyam köré,
az izgatott nap romjai fölé,
azt, ami örömünk volt valaha,
közös örömünk: a nyugodt csodát,
a zengő, boldog, nyári éjszakát.
Apám a gépen

Szőrkucsmában, botosban, fekete
bundában látom ma is; száz pihe
táncolja körül s az árnyaival
tolongó táj: téli éj a vihar-
lámpa fényében. Most a híd felett
halad, már a síneknél. Zöld jelek
vezetik és pirosak. Vastagon
vakolja a hó. A vágányokon
kísérteties tehervonatok
szelik s mutatják, mozgó ház-sorok.
Aztán rőt tűzben fent a gépen áll,
néz, vizet vesz, haragszik, kiabál,
megkotorja a kazán parazsát,
s - szárnyas óriás - füstön-lángon át
robog Füleknek, jön Hatvan felől,
égből csap le, oda száll újra föl,
s folyton itt kering és fütyűl, fütyűl,
ijesztve s állva, a házunk körűl.


Anyám dalolt

Anyám dalolt. Legtöbbször szomorú
szövegeket. A megfagyott fiú
szívszaggató volt, s édes-kedves a
fekete tóban fürdő kis kacsa.
De a legjobban az tetszett, ahogy
a Lengyel Himnuszt - szinte lobogott,
mikor azt énekelte: oly üdén
szárnyalt a hangja, s oly szomoru fény
ragyogta be, hogy szívem reszketett,
s bár azt se tudtam, kik a lengyelek,
letérdeltem (így biztosan nagyobb
foganatja lesz!): háromszor csapott
égig a hang, a szent oltár előtt,
a térdrehullásnál, s amikor Őt,
Istent kértük: "Szabad hazánkat, óh,
add vissza nékünk:..." S hogy a zokogó
ima elnémult, csend lett, nagy szünet.
Ez után csak hallgatni lehetett.


Az első vers

Első versemet egy nyári napon
írtam, a hortobágyi vonaton.
Magam voltam. Dél. Tücskök. Vad meleg.
Durúzsoltak, álltak a kerekek.
Vártunk. Döcögtünk. Ez az unalom.
Ohatnál végigdőltem a padon,
úgy kábított már a tücsökzene
meg a sinek egyhangú üteme.
Így lesz ez Balmazig, Debrecenig?
Ásítoztam. Dúdoltam valamit,
valami zsongót: zsongott, kattogott
vonat és világ. S egyszer csak, ahogy
rakosgattam a ringó szavakat,
rímbe kattant bennem két gondolat.
Ez felébresztett, mint valami vicc.
Vers? Nagyot néztem. Hogy is volt csak? Így?
Egész jó játék. De fog menni? Ment!...
Felfrissülve értem el Debrecent.



.
Budapest

November-éj, 18 ősze. A
mundér még rajtam. No de most hova?
Eddig a vonat tudta célomat:
"Pest, Pest!", s hozott. De most?! A kapukat
zárták mögöttem, s rossz volt a magány,
ahogy ott, legfelső lépcsőfokán
a Keletinek, álltam s néztem a
nagy Baross-tér holdhideg palota-
sorait: sehol egyetlen rokon!
Egy koffer könyv volt minden csomagom,
meg egy kenyér, anyám sütötte még
Debrecenben. S ez itt Pest. Szörnyüség
mégis, így, vakon nekivágni a
világnak, pénztelenül, tétova
ábrándok után! Mint hangos bilincs,
gúnyolt a szabadságom. Vissza? Nincs -
csak oda nincs út! De hát hova van?
Sehova? Mindegy: nem hagyom magam!




Őszes úr

Zerkovitzné, szép, magas, barna nő,
boldogan újságolta: "Kitünő
lakása lesz, tanár úr!" Pár hete
tanítottam két fiát. "Tudja-e,"
folytatta, "ki volt az az őszes úr,
aki a minap Önt oly ravaszúl
kivallatta?" "Ravaszúl? Engem? Ő?"
"Jó barátunk; bornagykereskedő,
mint az uram." "No de hogy vallatott?"
"Beszéltek, s Ön észre sem vette, hogy
Graf átröntgenezte!... Graf a neve."
Éreztem, hogy pirulok. "Nagy hire
van a szakmában, európai!
Ön tetszett neki. S azt kérdezteti:
nem költözne-e hozzá? Öt szoba,
egy az Öné..." "És a bér? Mennyi a...?"
"Ugyan! Gráfék oly..." - Karácsony után
így lett lakásom; s nevelőapám.
Hazám

Nem faluba, nem Budapestre
és nemcsak magyarnak születtem,
fél Földre süt a nap felettem,
fél Földdel együtt fed az este.

Tanítóm minden, ami él,
apám, a múlt egész világa
s addig terjed hazám határa,
ameddig az agyam elér.

Nagyon szegény, ki büszkeségét
már érdemébõl lopja ki
s ripacsként a mellét veri
azért, ami helyette érték:

én azt szeretném, ha hazám,
e föld, hol mindent, ami ember,
vágytam példázni életemmel,
lehetne egykor büszke rám.

1930
Az óriás intelme

Ha egy hajszálat százfelé hasítasz
s minden uj szálat megint százfelé
s e századrészt is százfelé hasítod
és eljutsz a végsõ határ elé
s tovább hasítani már képtelen vagy,
ami maradt, még az is végtelen nagy.

Hogyha egy lelket százfelé hasítasz,
mint egy hajszálat, s megint százfelé
s e századrészt is százfelé hasítod
és eljutsz a végsõ határ elé
s tovább hasítani már képtelen vagy,
ami maradt, még az is végtelen nagy.

Így üthetsz engem, põröllyel hasíthatsz,
dobhatsz kutyák és fürészek elé,
porrátörhetsz, megrághatsz, tûzre vethetsz:
ha szétmorzsoltál százszor száz felé
és tovább gyilkolni már képtelen vagy,
ami maradtam, az is végtelen nagy,

mert belõlem egy örök óriás szól,
kit száz bilincsed huzott lefelé:
eltemettél, mégis ujjászülettem
s mosolyogva állok szined elé:
egy hajszálam felfogni képtelen vagy,
istened vagyok, egy és végtelen nagy.


A vánor elindúl

Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazúlról.
Dalolva mentem és torkom nem únta még az
országút fáradságos énekét. - Tudod, hogy
a Nap barátja voltam? Ő édesitette
agyamat hajnali rétek szagával; aztán
minden csigát s kavicsot külön megmutatva
látni, szeretni és csodálni tanított...
Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a
friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
még szebben tündökölt a sokalaku élet.
A Nap barátja voltam; ő kisért el estig,
s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
csókkal búcsúzott tőlem. - Óvatos morajjal
tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok
aludtak a tavakban. Lepihentem én is
s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám,
belefúrja szemét az állandó sötétbe
s őrt áll előrenyujtott nyakkal s tárt fülekkel.
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Mondják, hogy szép

Mondják, hogy szép, és én semmit sem mondok,
mondják, hogy égő bronzhaja a hajnal,
hogy csillagokat hordoz nagy szemében
s hogy  büszke és dacos és rá se nézne
oly csúnya, fekete fiúra, mint én.
Ő csak kacag, és sóvárogva nézik
gúnyos ajkát és álla keskeny ívét,
és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt ,
és hogyha hallgat, nem  tudják, hogy ő most 
arra gondol, hogy  tegnap hullt a harmat
s  ránk hullt a harmat, őreá meg énrám, 
s hogy tegnap, látva boldog heverésünk ,
még  a rigók is mind megrészegültek
s közel  röpűlve a májusi  lomb közt 
eszeveszett szerelmi  dalba kezdtek.
Mindenütt ott vagy

Mindenütt ott vagy, ahol valaha
tudtalak, láttalak, szerettelek:
út orom, erdő veled integet,
falu és város, nappal s éjszaka
folyton idéz, őszi hegy s tél hava,
vízpart s vonatfütty, s minden ott remeg
az első vágy s a tartó őrület
huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.
Mindenütt megvagy: mint virágözön
borítod életemet, friss öröm,
frissítő ifjúságom, gyönyöröm:
minden mindenütt veled ostromol
de mindig feljajdul a halk sikoly:
e sok Mindenütt mindenütt sehol!
Karszt, éjfél

Karszt. Éjfél. Lesz még fény, tenger, csoda?
Vigyázz: karambol! Lóci fiam a
padon aludt. Vas himbált, száz kanyar,
rémült őrt, láz és száguldó vihar:
alagút nyelt be és gargalizált
velünk s kiköpött, s hogy csapott a láng
a kazánból, csattogó szirtfalak
vörhenye lobbant: mindjárt ránk harap
a szörnyű torok! Rabok és vakok,
fülkébe, mely sorsunkká változott,
s erőbe zárva, melyre burkai
zárultak más erőknek, pokoli
csikorgásban zuhantunk– föl? Le?–Jaj,
az élet vitt, melyben annyi a baj
s amelyből szöktem!... Őr voltam, s rab, és
világ szíve és kétségbeesés, 
s úgy néztem,  lelkem csönd  és borzalom,
fiamat, aki aludt a padon. 

Neved

Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni  se szabad a nevedet,
még gondolni se, – jaj, elárulom,
pedig  belül  csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életemet
úgy édesíti, édes nevedet:
nevedet  édes, a pár szótagot ,
mely tündéri burkoddá változott ,
röpítő  közegeddé, nevedet ,
mely körém  gyujtja az emlékedet,
fűszerként  csendít a nappalon át
s beillatosítja az éjszakát
s úgy  tapad a számba, tüdőmbe, hogy
már majdnem te vagy, amit beszívok,
már majdnem  te: minden lélegzetem
veled itat és zsongat édesen:
édes neved  betölti  szívemet
s csak titka, te, vagy nála  édesebb.
A „roma-kérdés“ a rendszerváltás utáni magyar társadalom legnagyobb válságát jelenti.
Ma­gyar­or­szá­gon becslések szerint 500-600 ezer roma – túlnyomó részük teljesen nyomorban és teljes kilátástalanságban él – akiknek szociális helyzete, kitaszítottsága, versenyképtelensége már több mint tragikus.
  A cigányság számára a rendszerváltás legkétségbeejtőbb, ugyanakkor legmozgósítóbb fejleménye az, hogy a rendszerváltás utáni kormányok, a hatalom egyetlen lépést sem tett annak érdekében, hogy a cigányság társadalmi pályafutása ne legyen tragikusabb mint a rendszerváltás előtt volt. Minden politikai választás után abban reménykedhettünk, hogy lesz érdemi változtatás az új kormány romapolitikájában.
A romák helyzete napról napra tragikusabb és veszélyesebb. Ez nemcsak Magyarországra érvényes hanem más  Közép-Európai országban is veszélyeztetett kisebbség a cigányság. Úgy tűnik a „civilizált” emberi társadalomban jobban tombolnak az előítéletek, mint valaha, különösképp Magyarországon, ahol szervezett formában, előre megfontolt, aljas szándékból öltek meg romákat.
A legutóbbi választás első fordulójában már győztes2 párt, - ugyan még nem kapott kormányalakitási megbizást - de már kijelölte, hogy ki az a személy, aki a „roma-ügyekkel“ fog foglalkozni. Balog Zoltán református lelkész, a parlament emberi jogi bizottságának elnöke kapja valószinűleg a romaügyi feladatokat.
Balog Zoltán az egyik internetes hírportálnak3 nyilatkozott arról, hogy miként is gondolja a romák helyzetének megoldását. Most tekintsünk el a semmit mondó közhelyekkel teli nyilatkozattól, de mit is várhatunk egy olyan politikustól aki a közismerten antiszemita püspök – Prohászka Ottokár – Lakitelki szoboravatásán a következőket mondta: „ha hagyjuk, hogy elvegyék tőlünk magyarságunk fundamentumát képező keresztény hitünket, akkor csak biológiai létünkben maradunk meg".4 Ezen a szoboravatáson Balog jelenlétében hangzott el Lezsák Sándor szájából Prohászka Ottokárt „méltató“ kijelentése: a püspök "szót emelt a kozmopolita-parazita réteg visszaszorításáért, a magyarság felemelkedéséért". Ezt az Országgyűlés Emberi és Kisebbségjogi Bizottságának vezetője, aki ráadásul lelkész is, helyeselte, hiszen fentebb olvashattuk az ő véleményét is. Úgy vélem, ehhez nem szükséges kommentár.
Nem érzem úgy, hogy a leendő kormány romaügye megfelelő és hozzáértő kezekben lenne. Balog Zoltán emlékezetes Elie Wiesel jelenlétében tett izléstelen megjegyzése is azt bizonyítja, hogy komoly gondok vannak a lelkész-politikus erkölcsi és emberjogi felfogásában. Ezeket a kijelentéseket következmények nélkül tehették meg. Más demokratikus országban ilyen kijelentésekért büntetés is járna.
Ha felelős politikusok következmények nélkül ilyen kijelentéseket tehetnek, ne csodálkozzunk azon, hogy a magyar társadalomban az előitélet, a rasszizmus, az intollerancia egyre erősödőben van.
A biróságok itélethozatala sem elrentettő erejű, részben az alkotmány helytelen értelmezéséből adódóan, részben hiányzó jogszabályok miatt.
A magyar jogrendszerben hiányzik egy speciális antidiszkriminációs törvény. Amíg egy  jogszabály nem tartalmazza például a közvetett vagy rejtett diszkrimináció fogalmát, eseteit, addig a jogalkalmazók nem biztos, hogy elfogadható szemlélettel állapítják meg  az alkotmány értelmezésével ezt a típusú jogsértést, mintahogy volt is példa erre a jogalkalmazásban. A Fidesz kormányzása idején elutasította az egy átfogó antidiszkriminációs törvény megalkotására vonatkozó javaslatokat  azt az álláspontot képviselve, hogy a meglévő törvényekben kellene a hátrányos megkülönböztetést tiltó szabályokat és szankciókat bővíteni. E minimális program helyett azonban a magyar parlament a Fidesz kormányzás idején 2000 tavaszán is több olyan törvényt fogadott el, amelyek további hátrányos megkülönböztetések alapjául szolgálnak. Ide tartozik a munkanélküli-ellátás újraszabályozása, ami abból a - mint láttuk, a miniszterelnököt is jellemző, nyilván elsősorban a romákkal kapcsolatos - előítéletből született, miszerint a munkanélküliek dolgozni nem akaró, segélyekből élő paraziták, akiket meg kell regulázni.
Az  Orbán-kormány populista szegényellenessége valószinűleg a Fidesz vezetőiben, tisztségviselőiben nem változott, erre engednek következtetni az elmúlt évek ilyen irányú fideszes elszólások, vélemény nyilvánitások.
Pedig az igazságos társadalom alapelve a mindenkit egyenlően megillető emberi méltóság, ami azt a kötelezettséget rója az államra, hogy polgárait egyenlő méltósággal rendelkező személyekként kezelje, alapvető jogaik és kötelességeik meghatározása során ne alkalmazzon velük szemben önkényes megkülönböztetést.
A leendő kormánypárt és a romaügyek felelős politikusa nincs tisztában azzal sem, hogy  az állami szociálpolitika nem azonos a segélyezéssel. A Fidesz politikusai úgy gondolják, hogy a piac mint kizárólagos integrálóintézmény, a szociális kirekesztettség egyetlen üdvözítő gyógyírja. Ezzel egyáltalán nem lehet egytérteni, mert ettől sokkal összetettebb a magyar társadalom roma-problémája.
A társadalom előitéletét nagyban befolyásolja a jobboldali média hangneme és sokszor úszitó, rasszista kifejezése. A jobboldali média különben is erősen szítja a romaellenes hangulatot. A HVG készitett egy elemzést a Magyar Nemzetben elöforduló cigány témájú irásokból5 és szomorú összegzésként megállapitja, hogy a polgári napilap a cigányokról úgy vélekedik, hogy „számukra norma a bűnözés, amit szinte az anyatejjel szívnak magukba; ahol többségbe kerülnek, ott a pusztulás lesz az úr; gyalázzák, gyűlölik a magyarokat; pedig soha ennyi pénzt nem kaptak az államtól, mint manapság“
Ilyen  cigányfóbiás kijelentések gyakoriak a jobboldali médiában.6 Ezzel kapcsolatban írt a  Magyar Nemzet igazgató-főszerkesztőjéhez dr. Kende Péter  2008. január. 30.-án egy levelet:  „ha lapotok a Magyar Gárda szellemiségének hatékony segítőjévé válik; nyílt és betonkemény cigányellenes hangulatot szít, valósággal szuggerálja olvasóit arra, hogy ne tűrjék a „cigánybűnözést“, hogy ne hagyják magukat megfélemlíteni az „erőszakos cigány bűnözőktől“ – akkor perceken belül túllépünk a jelenlegi állapoton. […] polgárháborús állapot jöhet létre.” A figyelmeztetés nem használt semmit. Pedig dr Kende Péter levele arra világit rá, hogy a média hordozója és alakítója társadalom saját magáról kialakitandó képének, és nem mindegy az, hogy hamisságot vagyis valótlanságot kiván közvetiteni. Máskép fogalmazva, a média feladatai közé nem tartozik a manipulálás, melyek igen gyakran tapasztalhatók a magyarországi jobboldali médiában.
A magyar társadalom szinte a legnagyobb kihivása a romák helyzetének gyors és megfelelő megoldása. Romák nélkül nincs megoldás. Ezért tartom fontosnak, hogy a parlamentben roma képviselők lehessenek, mint minimum feltétel. A romák  helyzete a magyar társadalom kérdése, vagyis a „cigánykérdés“ alapvetően nem etnikai, hanem társadalmi rétegkérdés. Ezért úgy vélem, hogy egy olyan országban, ahol nacionalista, kirekesztő és bűnbakkeresö szólamokkal választást lehet nyerni, ott nincs komoly akarat a roma probléma megoldására. Az nyilvánvalóan érződik Balog Zoltán nyilatkozatában, hogy semmilyen komoly és hasznavehető elképzelése sem neki, sem a pártjának nincs a roma probléma megoldására.
Úgy gondolom, hogy elsősorban nem a cigányokat kellene "megnevelni" és integrációra képessé tenni, hanem a magyar társadalmat úgy formálni, hogy az integrációra alkalmas legyen. Szellemileg, erkölcsileg, kultúrálisan. De mivel ez nem célja sem a Fidesznek, sem a Jobbiknak, igy Balog Zoltán nyilatkozata nem egyéb mint porhintés.

________________________________________________________

1./  Sor a „cigány himnuszból“
2./  2010. április.11. Egy s
3./  Index - 2010. április 15, http://index.hu/belfold/2010/valasztas/balog_zoltan/
4./  Lakitelek – 2008. október
5./ A Magyar Nemzet és a cigányok HVG, 2008. március 18.,
6./ Vajda R. Péter a HVG hasábjain fejtette ki azt, „A magyarországi romák számára az az előítélet a legveszélyesebb, hogy a cigányság csak ballaszt a magyar társadalomnak, a többségnek kell eltartania őket.“
Aszalós Sándor
„Nem loptunk mi, csak egy szöget
Krisztus vérző tenyeréből“1
Click here to add text.
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára
Szerkesztő: Fetykó Judit
.
Szerkesztő: Aszalós Sándor
próza, versek
Glatz Oszkár: Bírkózó kisfiuk
Glatz Oszkár: Kislány almával
Glatz Oszkár: Este
Glatz Oszkár: Román asszony.
Glatz Oszkár: Fahordók.
1900-1957
új>>
<<új
Szerkesztő: Kaskötő István